A tőkebefektetések esetében is érvényesnek tekinthető a közhely: minden jó, ha a vége jó. A befektető és a vállalkozás végső közös célja a sikeres exit, függetlenül a befektetési időszak alatt tapasztalható esetleges hullámvölgyektől. A cégépítés természetes velejárója, hogy külső, gyakran előre nem látható hatások érik a vállalatot, amelyek akár jelentős mértékben is eltéríthetik a céget az üzleti tervben meghatározott útvonaltól. Az első buktatók jelentkezésekor tehát még semmiképp sem szabad temetni a vállalatot, ahogy a befektetőkre ez általában nem is jellemző. Azonban még érdekesebb kérdés, hogy mikor jön el az a pont, amikor egy befektető kényelmesen hátradőlhet.
Természetesen egy befektetést kizárólag akkor tekinthetünk lezártnak – azaz a célt teljesítettnek –, amikor az exit ténye papíron is megerősítést nyert, a társaságban szerzett üzletrészt vagy a teljes vállalkozást a tulajdonosokkal egyetértésben a befektető értékesíteni tudja, illetve a befektetett tőke összege hozammal együtt a befektető bankszámláján landolt. Mindeddig a pontig a befektető nem engedheti meg magának, hogy hátradőljön. A befektetési időszak az elejétől a végéig mindkét fél jelenlétét és odaadó munkáját igényli, nem javasolt az utolsó száz méteren elengedni a gyeplőt. Mivel az időtáv 3-7 éves, és az exit iránya már a tulajdonrész megszerzésekor körvonalazódik, az exit tervezése is jóval a kitűzött határidő előtt elkezdődik. A kockázati befektető tulajdonrészét általában visszavásárolhatja az eredeti tulajdonosi kör, pénzügyi vagy szakmai befektető, de sok esetben cél a teljes exit, amikor a befektető és az alapító is megválik tulajdonrészétől.
De mit is értünk sikeres exit alatt?
A tőkebefektetők akkor tekintik sikeresnek az exitet, ha a befektetés teljesíteni tudja az előzőleg megbecsült hozamszintet. Ez a szint befektetőnként és befektetésenként változó, többek között a cég tevékenységétől, a piac jellegétől, az üzleti tervben szerepelt vállalásoktól és egyéb kockázatoktól függően. Mondhatni, az elvárt minimum éves hozamszint a befektetés sikerességének mércéje. A JEREMIE-alapoknál a magasabb kockázati szintnek köszönhetően ez a szám gyakran 20-25 százalék körül mozog, míg olyan, hagyományos piacokon tevékenykedő tőkealapok esetében, mint amilyen a Széchenyi Tőkealap, 10-12 százalék tekinthető sikerküszöbnek egy múlttal rendelkező, hagyományos iparágban működő vállalkozás esetében. Amely üzletek ettől kockázatosabbak, nem vagy nem hosszú távon bizonyítottak a piacon, ott ez a szám feljebb kúszhat.
Az elvárt hozam nem csak a befektető szempontját veszi figyelembe, hanem a piaci benchmarkokat, az adott vállalkozás életciklusát és egyéb, az adott területen feltárt kockázatokat. Az elvárások meghatározásakor fontos, hogy az a vállalat számára stabil, akár hosszabb távon tartható növekedési pályát rajzoljon ki, biztosítva a befektető kiszállása utáni időszak potenciális sikerét is.
Mivel a befektető rendszeresen monitorozza a vállalat eredményeit, figyelemmel tudja kísérni az üzleti tervben kitűzött célok teljesítésének folyamatát, és szükséges esetben szakmai segítséget nyújthat, illetve a problémák kiküszöbölése érdekében – bizonyos feltételek teljesülése esetén – beleszólhat a fontos döntésekbe. Bár az első egy-két év eredményeiből még nem lehet hosszú távú következtetéseket levonni az exit sikerességére vonatkozóan, a befektetési időszak végéhez közeledve már egyre egyértelműbbé válik a kép. Azonban fontos megjegyezni, hogy az elvárt hozamszint elérése az utolsó befektetési év eredményeitől is függ, így szinte az utolsó negyedévig nem lehet teljes bizonyossággal elmondani egy befektetésről, hogy sikeres-e. Ennek olykor az ellenkezője is igaz: egy gyenge utolsó egy-két negyedév az addig sikersztorinak tűnő befektetést könnyen eladhatatlanná vagy jelentősen olcsóbbá teszi.
Fontos különbség az EU elvárásai szerint startupokra és korai szakaszra koncentráló JEREMIE-alapok és a hagyományos iparban tevékenykedő cégekbe fektető befektetők között, hogy míg a magas kockázat, a nagyobb befektetési összegek és elvárt éves hozamszint miatt a „JEREMIE-cégek” esetében nagyobb valószínűséggel történik az eladás harmadik fél felé, addig például az SZTA portfóliócégei és alapítói az üzleti terv teljesítésével képessé válnak az Alap számára értékesített üzletrész visszavásárlására.