Bár a 2015. évi Design Week már több hete véget ért, néhány gondolat azóta sem megy ki a fejünkből. Az SZTA és a Design Terminal által szervezett két közös esemény 10 előadója, beszélgetőpartnere nemcsak a kreatívipar cool és látványos oldaláról, de a divatbemutatók csillogása mögötti kemény mindennapokról is nyíltan beszélt a közel 150 hallgatónak.
Mind az üzleti angyalok, mind a különböző kapcsolódó iparágak szakértőinek beszélgetésén több olyan tanács és vélemény is elhangzott, amelyeket nemcsak a jelen lévő hallgatók, de bármely szektor vállalkozóinak ajánlott megszívlelniük. Az elcsípett mondatokhoz szerzőket nem társítunk, mert minden kiragadott (fél)mondat csak a teljes kontextusban lenne teljesen értelmezhető, azonban szándékunk szerint az eredeti jelentéstartalommal tesszük közzé azokat.
1. „…és a második körös tőkebefektető jó eséllyel a teljes menedzsmentet – többek között téged is – azonnal lecserél.”
Elsőre meghökkentő, mert nem azért építünk céget, hogy a végén kirúgjanak (bár ez megesett már nagyobb nevekkel is, jut eszünkbe az ilyenkor idézni szokott, elcsépelt példa, Steve Jobs). Ha jobban belegondolunk, akkor már nem is olyan vészes a helyzet: mire a második – jellemzően tengerentúli – befektető megérkezik a cégünkbe, hogy tőkéjével és impozáns kapcsolati hálójával még magasabbra repítse a globális piacon éppen csak elsőket lépő vállalkozásunkat, addigra jó eséllyel saját menedzsmenttudásunk, szakmai networkünk már kifulladni látszik. Ez nem baj, mert nem minden hazai vállalkozó végzett a Stanfordon vagy az MIT-n, aktív kapcsolatokat ápolva sikeres évfolyamtársaival, akik jó eséllyel remek üzleti partnerek lennének az iparáguralmi törekvésünkhöz.
Ha ezt felismerjük, és nem ragaszkodunk a CEO pozícióhoz névjegykártyánkon, akkor mindenféle napi munkához kapcsolódó kötöttség nélkül élvezhetjük a tulajdonosnak járó egyre nagyobb osztalékot, egy még profibb menedzsmentet beszámoltatva évente legalább egyszer. Ha ez így jól is hangzik, egy dolgot ne felejtsünk el: ez nem a mi választásunk. Ezt a befektető fogja kikényszeríteni, és viszonylag egyszerű eljárás mentén: ha pénzt akarsz bevonni a cégedbe, akkor félreállsz a menedzsmentből, és átadod a helyed a globális piacon edződött profiknak.
Befektetőként a fentiek kapcsán egy tanácsunk van, amit vállalkozóként mindig észben kell tartani: csak olyan befektetőt engedj be a cégbe, aki a fenti feltételeket teljesíteni is tudja, és az amerikai kapcsolatrendszere nem abból áll, hogy járt tízszer a Völgyben, valamint haverjaként emleget minden ’cisco-i és bostoni VC gurut. Csekkold a referenciáit, járj utána a kapcsolatrendszerének, nézd meg a publikációt az exitjeiről, egyszóval validáld azt, amit ígér. Emlékszel, veled is ezt tette minden befektető, mielőtt kinyílt a pénztárcája.
2. „…ma a kreatív iparban nagyon kevés olyan cég van, ami nemzetközileg sikeres lehet és ennek legfőbb oka a nemzetközi piacon jegyzett menedzsment hiánya.”
Nem véletlenül hasonlít az előző kulcsmondatra ez a megállapítás: globális céget igen kevés magyar vállalkozó épített fel, azonban a kreatíviparban még senki. Van világpiacon ismert IT, elektronikai és mobilfejlesztő cégvezetőnk, üzleti angyalunk, de a divatipar igen kemény üzleti falát senki nem törte még át. A reménykeltő kezdeményezésekről már sokat olvastunk és hallottunk, és nagyon szurkolunk is nekik (ideértve természetesen teljes saját, valamint az örvendetesen növekvő, más befektetők vagy angyalok divatipari cégeit), de kell még legalább 2 év, hogy az első zajos exitet magyar cég hajtsa végre. Ennek kapcsán egy tanácsunk van: vegyetek be a szakmai stábba olyan szakembereket, akik a nemzetközi vizeken (is) evezve erősíthetik a csapatot!
3. „…van az a helyzet, amikor le kell ülni a menedzsmenttel, és kukába kell dobni az eredeti üzleti elképzelést.”
Sajnos tényleg van az a helyzet, és ez befektetőként mindig nehéz. A kialakult jó kapcsolat, a menedzsmenttel való közös munka sok esetben kevésnek bizonyul. Ilyenkor dönteni kell a tabukat, a befektetés előtt kiharcolt privilégiumokat, és közösen ki kell találni a megoldást. A kezdő befektető ilyenkor több lépcsőben megszerzi a cég 90 százalékát, semmilyen motivációt nem hagyva az alapítónak a „közös sikerért”. Ami a legrosszabb, hogy más befektetőnek sem hagy helyet, hiszen ki akarna beszállni olyan cégbe, ahol az alapítónak 10százalékos tulajdona van, amely még hígulhat is (ez utóbbit persze ki lehet zárni)? Ne értsetek félre: a már a második, harmadik, negyedik körön túl vagyunk, ott már nagyon motiváló a 10%, de addigra a torta is akkora már, amelyből szívesen harap kisebbet az alapító.
A fenti demoralizáló példa helyett egy új pénzügyi vezető, értékesítési szakember vagy akár ügyvezető által kidolgozott üzleti elképzelés is segít, amely során viszont újra kell értelmezni a piacot, a célcsoport és akár a saját termékünket. Ha mindkét fél így gondolja: mert ha a befektető nem látja a potenciált a fenti tényezők valamelyikében, be akarja zárni a boltot. És ekkor cégvezetőként két dolgot tehetünk: vagy elfogadjuk ezt, vagy meggyőzzük a folytatásról. Ez utóbbi lesz nehezebb.
[post_newsletter title=”Iratkozzon fel hírlevelünkre!”][/post_newsletter]